Jutalomfalatok alkalmazása a lovak képzése terén

 

A lóképzés során az utóbbi időben egyre gyakrabban előforduló kérdés, hogy a táplálék jutalmazási célból vajon alkalmazható-e, vagy sem?

A kérdés megválaszolása nem is oly egyértelmű, mint azt elsőre gondolnánk. De haladjunk csak sorban. Az első, amit tisztázni kell, hogy tulajdonképpen milyen táplálékokról is van szó? A gyakorlat szerint természetesen nem a tömegtakarmányokról (mint pl. a széna), hanem a magasabb tápanyagtartalmú, koncentráltabb eleségről (pl. zöldségfélékről, gyümölcsökről) beszélünk. Ennek az alábbi okfejtés miatt van jelentősége.

Érvek és ellenérvek a kérdésben…

A jutalomfalatok alkalmazása szélsőséges keretek között mozog. Egyrészről sokan vannak, akik ettől várják lovuk „szeretetét” és az ezen alapuló együttműködését, másrészről gyakorta hallani a jutalomfalatok alkalmazásának teljes tiltását, megvonását is. E cikk írójának véleménye szerint, az igazság, mint az élet legtöbb területén, ebben az estben is középtájon van. Lássuk tehát.

A táplálékkal jutalmazás alkalmazhatóságának tagadói alapvetően arra a ló etológiában „közismert tény”-re vezetik vissza érvelésüket, hogy a lovak tápláléka korlátlanul rendelkezésre áll, és ezért nem alkalmas motiváló eszköz (a lovaknál ez egyszerűen nem így alakult ki a törzsfejlődés során). És ez részben igaz is. Azok a kísérletek, melyeket a ragadozóknál, és mindenevőknél már sokszor sikeresen megismételtek, azaz pl. a labirintuskísérletek, illetve a táplálékkal megerősített egyszerű választási kísérletek, a lovaknál nehezen képzelhetők el. Ugyanakkor mindenki tudja, aki lovakkal már foglalkozott, hogy a sokszor adott jutalomfalatok eredményeként a lovak hajlamosak a „zsebben turkálásra”, kezünk bökdösésére, valamint ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a cirkuszi lovak idomítása során alkalmazott kockacukor kifejezett függőséget okoz, meg kell állapítanunk, hogy a jutalmazás azért mégsem közömbös szeretett lovaink számára. Hol van tehát az igazság?

Figyeljük meg, hogy tulajdonképpen milyen táplálékokról van szó, amikor jutalomfalatokat említünk? Répakarika, lóműzli gombóckák, gabonapogácsák, stb. Találunk ilyen tápanyag koncentrációjú táplálékot a lovak természetes étrendjében? Azt gondolom mindannyian tudjuk a választ. És persze a lovak is… Éppen azért tulajdonítanak jelentőséget ezeknek a falatoknak négylábú barátaink, mert ezeket csak tőlünk kapják meg, egyedileg, esetileg, nem a napi takarmányozás részeként. És ha ezt megtapasztalták, el is várják tőlünk az efféle kedveskedést.

Nos, tehát az előző két gondolatmenetet összegyúrva levonhatjuk a következtetést: a táplálékkal történő jutalmazás önmagában alkalmatlan a megkívánt viselkedésforma közvetlen kiváltására, ezzel nem kondicionálható megfelelő hatásossággal a ló. Gondoljunk csak arra, hogy egy igazán ideges, feszült lónak hiába kínálunk finomságokat, nem fog törődni vele, nem fogadja el, vagy a földön hagyja. Emellett más esetekben a jutalomfalatok túlzott alkalmazása káros viselkedésformák kialakulásához is vezethet (pl. bökdösés, turkálás, nyálazás, csípés, szélsőséges esetben harapás). UGYANAKKOR a tapasztalatok azt mutatják, hogy a természetben előforduló táplálékoknál koncentráltabb szénhidrát, illetve rost tartalmú falatok helyes arányban történő alkalmazása határozottan javítja a ló hangulatát munkakedvét, együttműködési készségét.

Így helyesen járunk el, ha a jutalomfalatokat a következő irányelvek figyelembevételével használjuk lovunk képzése során:

·  Rendszeresen kaphatja a ló, de nem minden esetben. Fontos, hogy lovunk mindig remélje, hogy tartogatunk számára ilyesfajta meglepetést, de nem lehet biztos abban, hogy megkapja azt. Éreznie kell, hogy ez csakis tőlünk függ, ezzel tartósan magunkon tarthatjuk figyelmét, amíg másféle nevelési eszközök még nem állnak teljes körűen rendelkezésünkre.

·  Sosem adjunk jutalomfalatot a kitűzött feladatok hibás végrehajtásakor, vagy engedetlen viselkedésminták megjelenésekor, legyenek azok mégoly aprók is, hogy alig lehet észrevenni ezeket.

·  Ha négylábú barátunk kezdene elszemtelenedni, követelőzővé válni (ez nagyon könnyen bekövetkezik), legyünk határozottak, turkáló, matató fejét szelíd, de határozott mozdulattal toljuk el, ne engedjük csipkedni. Az ilyen kísérleteket következetesen el kell hárítani, csökkenteni kell a jutalomfalatok gyakoriságát addig, amíg be nem áll az egyensúly, azaz az elvárt viselkedésforma. Ez a lovak habitusától függően más és más ponton alakulhat ki.

Mindemellett számításba kell vennünk egy eddig még nem túl sokszor emlegetett lóetológiai körülményt. Mégpedig azt, melyhez az ú.n. „természetes lókiképzési” módszerek megismerésén keresztül vezet az út.

Eszerint a ló - lovasa viszony a ménesben betöltött beosztotti - vezérállat viszonyra vezethető vissza. Ennek megfelelően a bizalmi kapcsolat alapja, hogy a lovasé a vezető szerep, a ló pedig ebbe tagozódik be, ebben oldódik fel. Az ilyen kapcsolatban van egy nagyfokú bizalom, egy kis félelem (bármennyire is tagadják ezt egyesek, persze nem antropomorf módon, hanem lófejjel értelmezve), és persze ne feledkezzünk meg a folyamatos kompetencia konfliktusokról (hierarchia-versengésről) sem, mely minden ló és lovasa között folyamatosan fennáll, és ezt a lovasnak kell kézben tartania. (Egyes vélemények szerint a ló néhány percenként próbára teszi lovasát, vajon figyel-e, ura-e a helyzetnek, de erről egy másik írásban foglalkozom…)

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: a megfelelően kialakított ló-lovas kapcsolatban a lovas a vezér. Egy ménes vagy másféle lócsoport esetében pedig a vezérmén, esetleg vezérkanca birtokában van a jog, mellyel megengedi, vagy megakadályozza egy csapattagnak a vele (azaz a vezérrel) történő étkezést. Így tehát különös kegynek, és a bizalom jelének számít, ha egy csapattag a vezérrel táplálkozhat.

Na ezt a „kegyet” gyakoroljuk, ha lovunkat etetjük, különösen, ha egyébként másképpen nem elérhető ínyencségek elfogyasztását engedjük számára akkor, amikor azt alkalmasnak, illetve időszerűnek ítéljük meg. Ebben a megközelítésben fontos, hogy a „kegy” maradjon valóban „kegy”, és ne váljon kötelességgé, mert ha ez bekövetkezik, már el is vesztettük valódi vezető szerepünket a lovunkkal alkotott kicsiny csapatban.

Fentiek szerint tehát a jutalomfalatokat tekinthetjük egyfajta kedély- és hangulatjavító eszköznek, mely alátámasztja, elősegíti a bizalmat és az eredményes együttműködést feladatok végrehajtása terén. Úgy vélem, talán ezeken a logikai vonalakon haladva minden lovasember megtalálhatja saját lovára vonatkozóan az effajta jutalmazás alkalmazásának megfelelő mértékét, idejét és helyét, úgy hogy az mindkettőjük örömére váljon.

Németh P. Tamás